Út egy más világba

Prológus

Huszadik nyári napfordulómat* élem meg a hamarosan bekövetkező ünnepségen, melynek izgatottsággal vegyes félelemmel néztem elébe. Rettegtem a feladattól, aminek teljesítésére a sors kétes kegyeltjeként Llawr választott ki, főpapunk, aki immár közel ötven Nap-szertartást kísért végig. Húgommal, Ceridwennel együtt azon szüzek közé tartoztunk, kiket születésünk pillanatától druida papnőnek neveltek. Azonban míg Ő a jövendőmondásban jeleskedett, az én képességeim a varázslatokra és a gyógyításra korlátozódtak. Magas szinten műveltem a mágiát, tudásom sok férfi papét meghazudtolóan széleskörű volt, és mivel ilyen fiatalon elértem a legmagasabb kilences fokozatot, mindannyian tisztelettel adóztak előttem.

- Még három nap – nézett rám sokatmondóan, majd érzékelve az arcomon átsuhanó árnyékot, felkiáltott. – Nem értelek, Eowyn! Te vagy a kiválasztott, de nem látom a szemedben az örömöt, pedig sokan – köztük én is – életüket adnák, ha csak a legkevesebbel is hozzájárulhatnának a legenda beteljesüléséhez.

Elborzadva néztem a mindössze tizenhat napfordulót megért lányra, kinek arca magasztosan sugárzott, mialatt beszélt. Lesütött pillákkal igyekeztem tovább az úton, mely Uisnech dombjához vezetett, ahonnan a tizenkét mágikus forrás eredt. Az ősi monda szerint ezen a helyen égette, majd temette el Midhe a tizenkét druida varázslópap kivágott nyelvét, melyek hamujából az Alsó Világból törve a felszín felé, a mágikus nyelv forrásai eredtek. Midhe, Brath fia volt az a klánvezér, aki leigázva az isteni tündér népet, a druidák ellen fordult, kik megelégelve a kizsákmányolást, összeesküvést szerveztek ellenük. Miután helyreállt a béke, ezen misztikus források tették lehetővé a mágusok számára, hogy összekötve az Alsó és Felső világot, megismerjék más idősíkok, régiók kultúráját és tudását. Egy közel kétezer évvel későbbi nyelvezetet kellett elsajátítanom mindössze két hét alatt, hiszen abban a világban, ahova készültem, már régesrég kihalt az ősi kelta druida nyelvjárás, melyet mi mindannyian használtunk. A forrás fölé hajolván elborzadva néztem tükörképemet, azt a holdfény sápadt arcot, mely hamarosan egy férfi végzetét fogja beteljesíteni. Hosszan leomló karmazsinvörös hajam meglebbent a könnyű fuvallattól, amely a kis dombocskán átsuhant, miközben zöld turmalinszín íriszemen tükröződött vissza a magasan járó telihold fénye. Ezek a különleges, türkizes zöld színben játszó szemek számtalan férfit babonáztak meg nővé érésem után, ám közülük egy sem akadt, kiért feladtam volna szüzességi fogadalmamat, hiszen egész életemet arra áldoztam fel, hogy majdan főpapnő lehessek. A források középpontján a fűre telepedve lehunytam a szemem, s kifordított tenyereimet a térdemre fektetve elsuttogtam a két világ közötti információáramlást megindító mágikus szavakat:

Bagabi laca bachabe

Lamach cahi achababe

Karelyos!

Lmaca lamac bachalyos

Cabahagi sabalyos

Baryolas!

Lagoz atha cabyolas

Samahac atha famyolas

Hurrahya!**

* Június 21. Szent Iván éjjelének napja

** Belülre gyűjtjük néked

A lángot, és a szeretet

Karelyos!

Bacchus lángja, lobbanása

Holdnak fényes áradása

Baryolas!

Víz vagy te, a segítőnk,

Halld, te vagy az ismerőnk

Hurrahya!

Út egy más világba

Ez a nap is felvirradt, a nap, melyre szorongó szívvel ébredtem, hiszen ma indulok útnak az ismeretlen világ felé, hol feladatomat egyedül, segítők nélkül kell véghez vinnem. Mialatt készülődtem, felidéztem húgom jóslatát, ami miatt átlépek majdan a druida kapun, hogy Llawr számára elhozzam a varázslathoz nélkülözhetetlen dolgot, azt az alkotórészt, melynek gondolatától is elborzadtam.

Egy hatalmas emberfarkast látok, aki szabadon váltogatja alakját, s míg ezt a változást fenntartja, örökifjú marad. Amikor a farkas szívét elhozod, kezedben lesz a kulcs az örök élet elixírjéhez.

Évszázadok óta kutatták a druida papok az örök ifjúság rejtélyének titkát, ám mindezidáig nem találtak rá, sorra fulladtak kudarcba a mágikus szertartások, oly sok hiábavaló áldozat életét követelve. Ezúttal is egy szüzet készültek megfosztani fiatalságától, de most bizakodással telve tekintettem a jövő felé, azt remélvén, hogy sikeres visszatérésem után ez lesz az utolsó emberáldozat. Miért épp rám esett a választás? Mert mindamellett, hogy magasan képzett varázshasználó papnő voltam, az alakváltás képességének elsajátításában is jeleskedtem tanításaim során, s totemállatomnak a farkast választottam. A farkast, aki megtanította az ösztönös megérzések összehangolását a tudás hatalmával, hogy ezáltal még erősebben kapcsolva a rituális világhoz, majdan védelmezőn vezethessem népemet.

- Készen állsz? Itt az idő, igyekeznünk kell! – lépett a helységbe Ceridwen, mire hallgatagon bólintottam. Sietve indultunk Stonehenge körkörösen elhelyezett monolit kövekből emelt monumentális építményéhez, mely a vallási szertartások helyszínéül szolgált. A tökéletes középpontban elhelyezett oltárkövet fehércsuklyás papok és papnők serege vette körül, egyedül az én öltözékem rítt ki közülük – immár az útra felkészülve burkolóztam fekete csuklyás köpenyembe, mely majdan jó szolgálatot tehet az éj sötétjében.

- Légy üdvözölve Eowyn – nyújtotta felém pergamenné száradt kezét Llawr, melybe mikor belehelyeztem az enyémet, a kör közepébe húzott.

A Nap már magasan járt, mindannyian áhítattal követve útját vártuk a pillanatot, mikor pályája legmagasabb pontján megállva, sugarait a jelzőkő középpontján átvezetve kijelöli a pontosan az oltárkörre mutató sugárutat.

- Jól figyelj, lányom, pontosan három napod van arra, hogy visszatérj, különben a következő napfordulóig ott ragadsz - intézte hozzám halk szavait az ősz hajú pap, majd pillantását az ég felé emelve immár zengő hangon szólalt meg. – Ó, nagy Dagh Da*! Vesd tekinteted eme ifjú lányra, hogy óvó figyelmed alatt kísérje útját a szerencse.

A Nap lángoló sugarai most áttörtek a jelzőkő résén, s mialatt a fénynyaláb lassan az oltárkő felé haladt, Llawr monoton hangon kántálni kezdte az ősi szavakat, melyek megnyitják a két világ közötti kaput. Hamuszín arccal követtem a felém közeledő fénysugár útját, s mikor testemen végigfutva felragyogott a nyakamban függő triskelionon**, hogy szikrázó fénypontok miriádjaként szórja fényét szerteszét, lehunytam a szemem.

***

Koromsötét éjszakában tértem magamhoz, felhő takarta az eget, hogy még egy halvány holdsugár se vetíthesse fényét a körülölelő tájra. Mélyet szippantottam a nedves párától terhes levegőből, s azonnal felismertem az erdő semmihez sem fogható illatát. Azonban volt itt valami más is, kiélesedett érzékszerveim egy állat bűzét jelezték, melynek hamarosan a fújtatását is hallani véltem. Nyugalmat erőltetve magamra lassan megfordultam, majd mikor megláttam a néhány méter távolságban izzó fénypontokat, mozdulatlanná dermedtem. A Hold most elő-előbukkant a vészterhes felhők alól, szűrt, halovány fénnyel árasztva el a környezetet, s vele egyetemben kirajzolta a hatalmas állat sziluettjét. Arcomba húzott csuklyám alól áhítattal vegyes félelemmel pásztáztam az óriási farkast, amely belém fúrva tekintetét felhördült. Miközben hátrálni kezdtem, torkából egyre erősödő morgás tört elő, végül fogínyét felhúzva támadni készült. Gyorsan kellett cselekednem, így összeszedve a maradék lelkierőmet, az izzó szemekbe merülve koncentrálni kezdtem. Az állat másodperceken belül megbabonázottan dermedt mozdulatlanná, ám nem volt idő a tétovázásra, mert a távolból suhanó talpak alatt megreccsenő gallyak hangját hozta felém a szél. Tisztában voltam azzal, hogy a hatalmas túlerővel szemben a babona mit sem ér, ráadásul amint újra felhők mögé bújik a Hold, látásom is erősen korlátozottá válik, ezért gyorsan pergő nyelvvel suttogtam bele a sötétbe a mágikus kelta szavakat, melyekkel sűrű bozótot növesztve a felém tartó farkasok elé, néhány perc előnyt szerezhettem, azután egy újabb varázslattal alakot váltottam. Immár farkasként szimatoltam bele a levegőbe, hogy a következő pillanatban támadóimmal ellentétes irányba vessem bele magam a sűrűbe. Hosszú idő múlva ismét a mágiát hívva segítségül tűntettem el a nyomaimat, majd immár biztonságos távolban a szörnyetegektől újra emberi alakot öltöttem. Kimerülten rogytam a földre, és úgy látszott, hogy ebben a világban sokkal több energiát emésztett fel a varázslatok alkalmazása, így legyengült testem néhány perc múlva öntudatlan álomba zuhant.

***

A farkas szemszöge

A szokásos őrjáratot végeztem a többiektől némileg elszakadva, amikor ismeretlen szagot hozott felém a szél. Lépteimet megszaporázva irányt váltottam, s hamarosan megpillantottam az illat forrását, egy fekete csuklyás, karcsú alakot, aki szinte beleolvadt a környezetébe. Találtam valamit! – üzentem gondolatban a falkának. Vámpír? – jött a kérdés az alfától. Nem lehet az, hallom, ahogy ver a szíve, de a jelenlététől feláll a hátamon a szőr – feleltem, majd óvatosan közelebb osontam a lényhez. A furcsa szerzet most megfordult, s a kissé hátracsúszott csuklya alól előtűnő átható tekintettől borzongás futott végig rajtam. Az arcra árnyék vetült, így azt sem tudtam megállapítani, milyen nemű a betolakodó, hiszen semmihez sem fogható szaga ismeretlen volt számomra, de testem minden sejtje veszélyt jelzett. Torkomból egyre hangosabb morgás tört fel, mire az alak hátrálni kezdett, ám mielőtt támadásba lendültem, újra megvetette lábát, s szemeit az enyémekbe fúrva mozdulatlanná dermesztett. Mi a fene ez? – ordítottam magamban, próbálva kiszakadni a gúzsba fogó bűvöletből, de végtagjaim nem engedelmeskedtek. Ne mozdulj, rögtön ott vagyunk! – halottam Sam hangját, mire vicsorogva méltatlankodtam. Ha akarnék, sem tudnék megmoccanni, úgyhogy igyekezzetek! A lény most sosem hallott nyelven kántálni kezdett, azután a szemem láttára változott át farkassá, s tűnt el a rengetegben. Ezt nem fogjátok elhinni, egy farkassal van dolgunk! – értesítettem hitetlenkedve, majd Sam kérdésére, miszerint közülünk való-e, megráztam a fejem. Nem, normál nagyságú állat, igazi farkasnak látszott. Ó, hogy az a..! – hallottam Jake szitkozódását. Esküdni mernék rá, hogy ez a sűrű növényzet nem volt itt azelőtt. Márpedig a semmiből nem nőhetett ki – üzentem neki vissza, magamban kuncogva. Hol késlekedtek már? – kérdeztem türelmetlenül percek múlva, de máris a közelből hallottam szuszogásukat. Amint kibukkantak az erdő fái közül, a bűvölet hirtelen megtört, s immár újra szabadon vetettem magam a sűrű aljnövényzetbe a szerzet nyomdokaiban. Nem érzem a szagát – torpantam meg később egy helyben körbe forogva. Pedig erre jött, az imént még tisztán kivehetőek voltak a nyomok – morrant fel Sam, ám ő is hiába szimatolt a levegőbe. Kis ideig tanácstalanul próbálkoztunk meg-megindulva a lehetséges irányba, de miután láttuk, hogy igyekezetünk mindannyiszor kudarcba fullad, végül felhagytunk az üldözéssel.

Az őrjárat végén a többiek hazaindultak, ám én képtelen lettem volna lefeküdni, mintha valami ismeretlen erő húzott volna magához, nyughatatlanul folytattam tovább a keresést. A Nap időközben felkelt, de még mindig nem akadtam a nyomára, ezért éppen feladni készültem, amikor egy kis tisztásra érve megláttam a földön heverő alakot. Az óriási cédrusfa árnyékában egy lány aludt összegömbölyödve, a fekete csuklya most fedetlenül hagyta arcát, mely a legszebb volt, amit valaha láttam. Álmában nyugalmat árasztott, most nem jelezték a veszélyt érzékszerveim, ezért egy perc gondolkodás után átváltoztam, s immár emberi alakban közeledtem felé. Amikor odaértem, lélegzetvisszafojtva pásztáztam végig szokatlan öltözékbe bújtatott karcsú testén, sokáig elidőzve a tökéletes domborulatokon. Úgy tűnt, megérezte a jelenlétemet, mert pillái megrebbentek, s különös, mesébe illően gyönyörű szemeit rám meresztve ijedten felpattant. Abban a pillanatban úgy éreztem, megfordult velem a világ, mintha eltűnt volna a gravitáció a talpam alól, részegként tántorogva igyekeztem visszaszerezni egyensúlyomat, miközben egy percre sem vettem le a szemem a lányról. Mintha egy láthatatlan fonál húzott volna, léptem hozzá közelebb, mire Ő velem szinkronban hátrálni kezdett.

- Nem akarlak bántani – szólaltam meg az izgalomtól rekedt hangon, kiszáradt torkom reszelősen hozta felszínre a szavakat. – Paul vagyok – nyújtottam felé lassan a kezemet.

A papnő szemszöge

- Eowyn – suttogtam torkomban dobogó szívvel. Elkerekedett szemekkel meredtem a félmeztelen férfira, akinek látványától az összes gondolat kifutott a fejemből, így teljesen védtelenül álltam vele szemben. Sosem láttam még fedetlen férfitestet, ezért bár arcomat egyre erősödő pír borította lángba, képtelen voltam levenni a szemem a tökéletes formákról. A férfi minden porcikája erőtől duzzadt, hatalmas izmait selyemsimának látszó rézszínű bőr fedte, amit kedvem lett volna megérinteni. Arcvonásai sokkalta finomabbak voltak, mint a keltáké, ahogy a népem férfijaira jellemző hosszú lobonccal ellentétben sötét haja is rövidre volt nyírva. Enyhén mandulavágású, már-már feketébe hajló szemeit sűrű pillák árnyékolták, melyek alatt még mindig leplezetlenül bámult rám. Tekintetemet erőszakkal kellett elszakítanom tőle, hogy a hatalmas kezet fürkészve végül tétován mozdítsam felé az enyémet. Amikor karcsú ujjaim a bőréhez értek, a szokatlanul magas hőt érzékelve ijedten rántottam vissza őket. A férfi arca a mozdulatra csalódottan megvonaglott, majd egy nagyot nyelve megismételte az iménti mondatot.

- Nem akarlak bántani. Honnan jöttél? Nem láttalak még errefelé.

- Messziről – válaszoltam dallamosan csengő hangon.

- Most költöztél ide? Hol laksz? – faggatott türelmesen, mire tétován körbemutattam.

- Azt akarod mondani, hogy itt az erdőben? – húzta fel a szemöldökét, azután bizonytalan bólintásomra újra felém nyújtotta karját. – Gyere velem haza, itt nem maradhatsz.

Rövid töprengés után belesimítottam karcsú kezem a hatalmas tenyérbe, ám ezúttal nem ért váratlanul annak hője, így kéz a kézben indultunk el a férfi otthona felé. Egy idő után a karjába emelt, mivel hosszú ruhám hátráltatva a haladásban, bele-beleakadt az aljnövényzetbe. Milyen erős! – gondoltam, mikor már jó ideje cipelte súlyomat. Közelsége eleinte zavart, ám mostanra minden ellenérzésem levetkőzve hajtottam fejem a vállára, s a ringatózó lépések monoton ütemére újra álomba merültem.

Egy kis faházban tértem magamhoz, a férfi egyenletesen szuszogva aludt mellettem. Fejem ütemesen emelkedő-süllyedő mellkasán nyugodott, szívének erőteljes dobbanásai a dobhártyámról verődtek vissza. Végtelenül óvatosan elhúzódtam, majd ügyelve, hogy ne csapjak zajt, az ajtó felé osontam. Azonban bármennyire is igyekeztem, a korhadt padló egy-egy lépésnél megreccsent, így mikor a kilincsre tettem a kezem, a hang megállított.

- Hova mész? – pattant fel a férfi, hogy néhány lépéssel átszelve a szobát, erős karját a nyíló ajtóra nyomva megakadályozzon a szökésben.

- Nem maradhatok – feleltem ráemelve a tekintetem, mire arca ugyanolyan ellágyult kifejezést öltött, mint amikor először megláttam.

- Nem kószálhatsz egész nap egyedül az erdőben – mosolygott rám csillogó szemekkel. – Azt mondtad, nincs hol laknod, maradj velem.

Sötétbarna írisze most könyörgést sugárzott, s valami mást is, amit nem tudtam meghatározni. Van még időm – nyomtam el magamban a sürgető késztetést, hogy ideérkezésem célját keresve utamra induljak. Miközben ujjaim lecsúsztak a kilincsről, még mindig a férfi tekintetébe gabalyodva bólintottam.

- Éhes vagy? – kérdezte, mire újabb bólintást kapott válaszul.

- Francba, száraz kenyéren meg penészes sajton kívül nincs itthon semmi! – hallottam kisvártatva szitkozódását a konyha felől. – El kell mennem, de ígérd meg, hogy megvársz! Rendben? – nézett rám ismét azzal a könyörgő kifejezéssel a szemében. Válaszul leültem az ágy szélére, mire egy percig nyugtalanul fürkészte arcomat, azután az ajtót bezárva magamra hagyott.

Az ablakon kikémlelve megvártam, míg eltávolodik, azután a párkányon átlendülve lopva utána osontam. Talpam szinte suhant az avaron, a megfelelő varázsszavakkal elértem, hogy a fák takarásában nesztelenül lopakodhassak a férfi nyomában. Nem sokkal később egy elhagyatott erdei kunyhóhoz ért, ahonnan hangos beszélgetés zaja szűrődött ki. Miután eltűnt a házban, az ablakhoz siettem, hogy óvatosan bekandikálva kihallgassam, miről folyik a szó.

- Emily, ha nem bánod, ma hazavinném az ebédemet – szólt újdonsült lovagom a helységben lévő sürgő-forgó nőhöz, aki erre meglepetten fordult felé. Az arcán lévő sebhely látványától elborzadva hőköltem hátra. Mintha egy hatalmas medve karmai nyomát viselné, mely a jobb oldalát szemöldökétől az álláig elcsúfította.

- Ahogy gondolod, Paul – felelte az asszony –, de utána Sam megbeszélést akar tartani, így akár itt is elfogyaszthatod.

- Rendben, akkor valamennyit eszem veletek, a többit pedig hazaviszem, mert nem vagyok még éhes – válaszolt a férfi zavartan, mire a nő vállat vont.

- Beteg vagy, Paul? – szegezte neki a kérdést elkerekedett szemekkel a velem szemben ülő fiatalabb fiú. – Ilyet sem hallottam még tőled.

- Törődj a saját dolgoddal, Embry! – morrant felé a kérdezett.

Érdeklődve figyelem, ahogy a nő kiszedi az ételt, aminek azonnal nekiestek, csak néha-néha szakítva meg az étkezést egy-egy csipkelődő megjegyzéssel. Amikor végeztek, az asztalfőn ülő megtermett férfi, aki mint időközben nyilvánvalóvá vált számomra, az Emilynek nevezett nőhöz tartozott, felcsattant.

- Hol van Jacob? Megint késik.

- Biztos épp Bellát győzködi arról, mennyivel jobban járna vele – röhögött fel a Paullal szemben ülő fiú.

- Ó, Bella, miért vagy te Bella? – kapott a szívéhez színpadiasan Embry, mire még hangosabb lett a nevetés.

- Te hülye, az Rómeó! – verte hátba a másik méltatlankodva.

- Elég legyen, Jared! – szólt rá a házigazda. – Elkezdjük nélküle. Aggaszt az újonnan felbukkant teremtmény, ezért amíg nem akadunk a nyomára, meghosszabbítjuk az őrjáratokat.

Szavaitól elkerekedtek a pupilláim, mikor rádöbbentem, hogy a kis társaság az éjszakai üldözőimből áll. Az asztalfőn ülő férfi most mintha megérezte volna, hogy nincsenek egyedül, az ablak felé fordult. A mozdulatot érzékelve villámgyorsan hátrébb húzódtam, de valami az utamat állta. A leleplezéstől rémülten fordultam meg, hogy a következő pillanatban eliszkoljak, ám közben az előttem álló fiú erős karjai satuba fogtak.

- Hova ilyen sietősen? – vigyorgott rám, majd bekiáltott a házba. – Hé, Sam, látogatónk van!

- Hozd be, Jake! – válaszolta a férfi, mire támadóm egész egyszerűen felemelt, hogy a viskóba cipeljen.

Dühösen igyekeztem kiszabadulni szorításából, de mintha vastag kötéllel kötöttek volna gúzsba, minden erőfeszítésem hiábavaló volt. A kis csapat előtt eszem ágában sem volt varázslattal felfedni kilétemet, ezért lemondóan nyugodtam bele, hogy szabadulásom fogva tartóm akaratán múlik.

- Azonnal engedd el! – csattant fel megmentőm, de a karok még mindig körém kulcsolódtak.

- Paul, te ismered ezt a lányt? – nézett rá vészjóslóan a vezetőjük, de a férfi rá sem hederített.

- Azt mondtam, engedd el! – pattant fel az asztaltól, hogy egy rántással letépve rólam az élő bilincset, kiszabadítson. – Ne merj még egyszer hozzá érni! – küldött egy sötét pillantást felé, mielőtt a kezemet megfogva védelmezőn magához húzott.

- Haver, te bevésődtél? – kérdezte Jared hitetlenkedve meredve Paul bárgyún ellágyult arcára, de az csak egy morgással reagált.

- Ki ez a lány? – ismételte meg a kérdést Sam. Az engem ölelő férfi zavartan hallgatott, hiszen a nevemen kívül ő maga sem tudott rólam többet, mint a rám meredő társulat.

- Eowyn vagyok – húztam ki szorult helyzetéből.

- Sosem láttalak itt. Honnan jöttél? – húzta össze szemöldökét gyanakodva a vezető.

- Messziről – ismételtem meg a néhány órája Paulnak adott választ.

- Haver, te aztán jól beválasztottál, ez a csaj totál kettyós – kőrözött ujjával a halántéka előtt Embry, mire a többiek felröhögtek.

Bár ezt a szót nem ismertem, mozdulatából és hanglejtéséből sejtettem mire utal, ezért számat összepréselve hangtalanul elmormogtam a varázsigét. Az előtte álló pohárból hirtelen bugyogva feltört a víz, majd felborítva az üveget, az ölébe ömlött.

- Hogy te milyen béna vagy! – nevetett Jared a meghökkent képet vágó fiún.

Úgy tűnt, senki sem vette észre a kis mutatványom, amin gúnyosan mosolyogtam, ám észrevéve Sam kutakodó pillantását, lehervadt a vigyor az ajkamról.

- Nem tetszik nekem ez a lány – szólalt meg. – Hol akadtál rá?

- Az erdőben, egy tisztáson – hajtotta le a fejét beletörődve az elkerülhetetlenbe Paul.

- Hogy micsoda? – üvöltötte el magát Sam, mire az asztal körül ülők mindannyian felpattantak. – Ő az, igaz? – szegezte a férfinak a kérdést vészjósló hangon, majd választ sem várva folytatta: – Nem maradhat itt!

- Ugyan már, nézz rá, teljesen ártalmatlan! Csak egy lány… – próbálta meggyőzni önkéntes lovagom.

- Egy lány, aki képes farkassá változni, de nem quileute alakváltó! – dörrent Sam hangja. – Csak bajt hozna ránk, érzem. Valami nem stimmel vele.

- Nem engedem, hogy bántsátok! Ha neki mennie kell, én is vele tartok – jelentette ki határozottan Paul, állva a másik férfi szúrós pillantását.

- Engedelmeskedned kell az alfa parancsának – vetett ellent Sam.

- Nem, ha a lenyomatomról van szó – rázta meg a fejét Paul. – Adj neki néhány napot, addig rajta tartom a szememet.

- Biztos vagy benne, hogy az? Talán csak megbabonázott, mint az éjjel.

- A halálnál is biztosabb – válaszolta a kérdezett, mire a másik lemondóan felsóhajtott.

- Legyen hát, de amint valami gyanúsat tapasztalok, azonnal mennie kell! – mondta ki a végszót a falkavezér.

- Gyere, egyél – kínált hellyel az asszony, aki mindeddig feszülten követte az eseményeket. – Biztosan éhes vagy.

Hálásan bólintva helyet foglaltam, s miközben ettem, lopva a körülöttem lévők arcát kutattam. Tehát hatan vannak – gondoltam magamban, a nőt önkéntelenül sem soroltam közéjük. Vajon melyikük legyen az? – töprengtem, miközben hallgattam, ahogy egymást ugratják, azon versengve, kinek a lenyomata a legszerencsésebb választás.

- Paulé bolond, Quil, a tied még szinte csecsemő, Jake ugyan szabad, de ő is a debil csajokra bukik, tehát ha valamilyen oknál fogva mégis Bella lenne a szerencsés, akkor is én nyertem Kimmel – dőlt hátra elégedetten Jared.

- Hé, elfeledkezel rólam és Samről – paskolta meg a hátát mosolyogva Emily. – Azért ne csüggedj, jó az a második helyezés is.

Savanyú arcát látva Sam kivételével, aki továbbra is engem fürkészett, mindannyian felnevettek. Látszólag az ételre koncentrálva tovább fűztem gondolataimat. Noha fogalmam sem volt a lenyomat és a bevésődés jelentéséről, gyanítottam, hogy a szerelemhez lehet köze, így kiszűrve a körből azokat, akik megtalálták a párjukat – hiszen az ő közelükbe férkőzni hosszadalmasabb munkát jelentene –, nem sokan maradtak. Jake-et nézve bizonytalanul töprengtem hova is soroljam, és bár még mindig dühös voltam, amiért leleplezett, mikor észrevéve pillantásomat felém villantott egy széles vigyort, önkéntelenül is visszamosolyogtam. Annyi idős lehet, mint a húgom. Túl fiatal a halálhoz – adtam kegyelmet neki, hogy Embry felé forduljak. Ő egyébként sem lopta magát a szívembe, ezért épp mellette adtam volna le voksomat, amikor megérezve, hogy nézem, elhúzta a száját. Tehát neki a legkevésbé sem vagyok szimpatikus, így túl sok időbe telne, mire megkedveltetném vele magam – kaptam el a szememet. Akkor nem maradt más, mint Paul. Vele könnyű dolgom lesz, hiszen máris a tenyeremből eszik. A gondolattól felvillanó gúnyos mosoly azonban nem volt őszinte, beleremegtem a tudatba, hogy vele kell majdan végeznem. Amikor összekapcsolódott a tekintetünk, a szívemet eddig sosem tapasztalt, ismeretlen eredetű melegség járta át, ami szorongással töltött el.

- Gyere, kerítünk neked valami kényelmesebb holmit – mosolygott rám Emily, mikor végeztem az étellel. Szótlanul követtem a kis hálóba, ahol a szekrényt kitárva, töprengve fürkészte annak tartalmát. – Vesd le a ruhádat, túl sokat takar, nem tudom eldönteni a méretedet – fordult felém, mire szégyenlősen kibújtam a nehéz öltözékből. – Szemrevaló teremtés vagy, azt meg kell hagyni. Nem csodálom, hogy Paul fejét ilyen könnyen elcsavartad – mosolygott rám, majd ismét a szekrény tartalmának szentelte figyelmét. – Tessék, ez jó lesz – nyújtott felém két ruhadarabot, ám a férfi öltözéknek ható alsórészt széthajtva elborzadva ráztam meg a fejem. – Szóval nem szereted a nadrágot. Akkor legyen ez – cserélte le őket egy lengébb, hosszú ruhára, amibe immár ellenkezés nélkül belebújtam. A lágy esésű, rugalmas anyag körülölelve telt melleimet szinte második bőrként tapadt karcsú alakomra. Szokatlan öltözékemben feszengve léptem ki a zsibongó helységbe, ahol azonnal Paul tekintetébe ütköztem. Új külsőmet pásztázva elismerően futtatta végig rajtam pillantását, majd arcomra emelve megállapodott azon.

- Menjünk – állt fel, hogy miután elköszönt a társaságtól, az ajtóhoz kísérjen.

- Tartsd rajta a szemed! – szólt utána az alfa jelentőségteljes hangsúllyal.

*kelta Isten

** triskele medál, a triskele tripla spirál egy ősi kelta szimbólum mely a Naphoz, a halál utáni élethez és a reinkarnációhoz kapcsolódik